Ki volt igazából Sinka István és hogyan lehet összekötni az ő személyét és költészetét Móricz Zsigmond Barbárok című novellájával? Vitézy Lászlóban nemcsak felmerült ez a kérdés, hanem kutatómunkával és tudatos szerkesztéssel filmet is készített a novella és Sinka történetének összefésüléséből.

A paraszti élet szépségei és veszélyei, a szerelem ereje és az emberi gonoszság határtalansága adják A fekete bojtár feszültségét, amely Sinka István verseinek segítségével hozza felszínre az érzelmeket. A tévéfilm parádés szereposztásában feltűnik Reviczky Gábor, Szirtes Ági, Koncz Gábor, Szarvas József, Tóth Ildikó és a két fiatal főszereplő, Adorjáni Bálint és Bánovits Vivianne. Az alkotás premiervetítése nagyszombaton, március 26-án 19.30-kor lesz a Duna TV műsorán, az ismétlés pedig ugyanezen a napon 23.10-kor tekinthető meg a Duna Worldön. A Médiatanács Fehér György-pályázatán támogatott film forgatásáról és a mai magyar filmes helyzetről a rendezőt kérdeztük.

– Hogyan jött az ötlet, hogy ebből a két történetből, Sinka István életrajzi regényéből és a Móricz-novellából egy történet legyen?

– Az első gondolat a Barbárok volt. Ez az ötödik Móricz-feldolgozásom, a korábbiakban többnyire nagyon megváltoztattam Móricz történetét, de nem szólt, hogy ellenére lenne (nevet). A Barbárok azért különösen fájdalmas történet, mert nincs külső ellenség, hanem magyar ember a magyar embert öli meg, rabolja ki. Ez a probléma valahogy háttérbe szorul a migránsok idején, a nácik idején, a szovjet hatalom idején. Móricz rávilágít, hogy a magyar népen belül is micsoda ellentétek vannak. A mű nagy hatású volt már a maga korában is, nekem viszont hiányzott a történetből, hogy ki az az ember, akit megölnek. Aztán eszembe jutott Sinka István, aki nagy kedvencem, az egyik legnagyobb magyar költőnek tartom. Az egyik verse, az Ábrányka alszik, olyan, hogy akár Petőfi, Arany, Ady vagy József Attila is sírhatna rajta. Összefésültük Sinka életét és a Barbárokat egy Sinka életéből vett csavarral, de nem akarom előre elmondani a történetet. A lényeg, hogy a művészet a halál után is képes hatni.

– Hogyan tudott technikailag összefonódni a két szál?

– Nagyon érdekes volt az, hogy a belső monológok helyett Sinka-verseket használtunk úgy, hogy ezek szervesen beleillettek a filmbe, gondolatokat és érzéseket, félelmet, örömöt fejeztek ki. Egy kivételével minden vers kétszer hangzik el a filmben és mindkét alkalommal mást és mást jelentenek a szövegek. Ez az ötletem kicsit veszélyes volt, hiszen Sinkát művészként gyakorlatilag meggyilkolták annak idején, mert a nagyok féltékenyek voltak rá és nem engedtek neki teret. Tehát őt a saját költőtársai csinálták ki, magyar a magyart, ezért gondoltam, hogy érdemes az ő életét egybevetni a Barbárokkal. Na meg azért, hogy azok, akik bűnösök az ő kiközösítésében, vagy azok utódai, akik gondozzák azokat a gondolatokat, amik miatt Sinkát kiközösítették, érezzék úgy, hogy egy ebben a dologban teljesen érdek nélkül álló filmrendező Sinka oldalára állt és nem az övékre. Ez kockázatos, mert az ő hatásuk él, Sinkáé nem. Remélem, hogy a film kapcsán szóba kerül majd az ő személye és költészete.

– Milyen volt a forgatás?

– Nagyon jó, én nem szoktam 13-15 napnál többet forgatni, pedig egy játékfilm esetében azért jóval többet szoktak. Azért ilyen kevés a forgatási nap, mert két operatőrrel dolgozom, aminek az a lényege, hogy egyszerre két kamerát használunk. Így körülbelül 10 perces jeleneteket tudunk felvenni és a színészek tényleg egymásra tudnak figyelni, érzelmileg benne vannak a jelenetben, nem kell a kamerának játszaniuk. Azt mondják, hogy ezt a világítás miatt nem lehet megcsinálni, de én úgy gondolom, hogy a mindennapokban sem vagyunk mindig ugyanúgy megvilágítva. Nem hiszek abban, hogy a közös jeleneteket külön-külön vegyük fel a színészekkel, mert így nem lehet intim pillanatokat teremteni. Ez azért is fontos, mert a néző figyelmét fenn kell tartani, hogy ha a tévében nézi a filmet, akkor ne jusson eszébe elkapcsolni, ezt pedig úgy lehet elérni, ha mindig feszültségben tartom.

– A tévés műfaj ebben is más, mint a mozi.

– Igen, hiszen egy mozifilmet jó esetben lát százezer ember Magyarországon. Ha Oscar-díjas, akkor valamivel több. Viszont egy jó tévéfilmet egy este alatt akár egymillió ember is megnézhet, ami nem kevés. Igény van a jó tévéfilmre, hiszen látszik, hogy a szerkesztők akár sok tízéves filmeket is műsorba szerkesztenek a nézettség érdekében. Ugyanakkor észre kell venni, hogy ma is készülnek jó tévéfilmek a Médiatanács támogatásából, amiket össze sem lehet hasonlítani azokkal a realityműsorokkal, amelyek főműsoridőben mennek a tévékben. De talán látszik a fejlődés, átállni látszanak a tévécsatornák az igényes, játékfilmes színvonalon megrendezett sorozatokra. Én egyáltalán nem tudom megnézni az amatőr színészek által létrehozott realityket, mert ezek az ízlésrombolás legszörnyűbb példái. A következő lépés szerintem az, hogy rendes színészeket lássunk a tévében a celebek helyett. Ez tükröződni fog majd az értékrend fejlődésében is remélhetőleg. Meglehet, hogy előállítani sokkal drágább egy ilyen produkciót, de hosszú távon kifizetődő.

– Hol találták meg A fekete bojtár forgatási helyszínét?

– Ez mindig nehéz döntés, mert ha messze megyünk Pesttől, akkor fizetni kell a stáb szállását is, ami nagy többletköltség. De mi végül is Szentendrén forgattunk a skanzenben, már többször forgattam ott, jó kapcsolat alakult ki a skanzen vezetőivel. A film elején egy gőzmozdony jön felénk, amihez kellett egy olyan sínt találni, ami egy mező szélén van, lehet rajta közlekedni, nincs túl nagy forgalom rajta és nincs fölötte elektromos vezeték. Egy ilyet találtunk, ez a Kiskunsági Nemzeti Parkon megy keresztül. A külső helyszíneket is itt, a nemzeti parkban találtuk meg.

– Volt valamilyen különleges helyzet a forgatás során, amit meg kellett oldani?

– A filmben két fehér puli szerepel, de az állatidomárnak nem volt, úgyhogy be kellett szerezni őket. Azt pedig lehet tudni, hogy ha két kutya van egy filmben, akkor a forgatáshoz négy kell, mindkét kutyának váltás. Arról nem is beszélve, hogy a kutyákat idomítani kellett, amit én Kollányi Ágoston mellett megtanultam. Ilyenkor rá kell venni őket arra a cselekvésre, amit látni szeretnénk. Sokat szenvedtünk a két kutyával, de végül sikerült.

– Volt olyan körülmény a forgatás során, amire különlegesen kellett reagálni?

– Igen, az egyik napon például későn szállt fel a köd. Az ilyen helyzetekben szükség van rá, hogy alkalmazkodni tudjunk gond nélkül. A köddel az lett volna a baj, hogy a fél jelenet ködben, a másik viszont köd nélkül forgott. Azt gondolták a kollégák, hogy ez így átírja az egész forgatási napot, várni kell, amíg felszáll a köd. Én viszont úgy döntöttem, hogy nem kell várnunk, fel kell venni a jelenetet ködben és a másik felét is fel kell venni újra ködben. Át kellett alakítani az egészet, de nem izgulok ilyenkor, mert bízom a csapatban és az intuíciómban, hogy ott rögtön kitalálok valami jót.

– A színészeket hogyan választotta ki?

– Ez már a harmadik film, amit majdnem ezzel a szereposztással csinálok, szeretek dolgozni ezekkel a színészekkel. Kicsit aggódom is amiatt, hogy ezek a színészek és a magyar film nehogy elhomályosuljanak a mostani Oscar-díjtól. Kétségkívül megérdemelte a Saul fia az Oscart, de egy ilyen nagy elismerés úgy hathat, mint egy villám, elementáris fénnyel bevilágít mindent és a mellette lévő dolgok elhomályosulnak. Holott a filmgyártás az utóbbi időben beindult Magyarországon és van magyar filmművészet, amit nekünk itthon kell elismerni. Hiba lenne, ha innentől mindent a Saul fia sikeréhez mérnénk, mert ez egy egyedi eset volt. Nem szeretném, ha nem ismernék el azokat a magyar filmeket, amik nem nyernek külföldi díjakat, de például egymillió nézőjük van a magyar tévében.

Az is lényeges, hogy a filmművészetben az egész világon kialakult egy urbánus problémákra való érzékenység. Ezzel szembe megy a magyar vidéki világ és annak ábrázolása, de erre a látásmódra az urbánus problémák mellett érzéketlen lehet sok mindenki, aki nem tudja metróaluljáró nélkül elképzelni a művészi hatást.

– Úgy érzi, hogy hiányzik ez a népi vonal?

– Igen, hiányzik, de nem csak most. Persze jelen volt a magyar filmművészetben például Fábry Zoltánnál, de ezt másokban legyőzte az urbánus érdeklődés. A filmem persze nem ezért szól a paraszti kultúráról, hanem mert belőlem ez jön, és én nem tudok másként gondolkodni, nem érdekel képileg az urbánus világ, nem tudom jól bonyolítani benne a történetet. Én abban hiszek, amikor a szél fújásának jelentősége van, ilyen felvételt viszont nem lehet csinálni egy buszmegállóban. Angliában és Törökországban sok pénzt fektetnek abba, hogy a nemzeti értékeket megtartsák, sorozatok és filmek készülnek nagy regényeikből, nagy embereikről ezzel a céllal, de nálunk erre sajnos nincs pénz.

– De a Médiatanács támogatásával az Ön filmje elkészülhetett. Szombaton lesz a bemutatója a televízióban. Milyen fogadtatásra számít? Volt már előzetes vetítés, ahol kapott visszajelzéseket?

– Van néhány ember, régi ismerősök és újak, akiket meghívok a lakásomra és megmutatom nekik a filmet. Furcsa, amikor az embert a saját lakásában megtapsolják, mert ez a helyzet lehetne kínos is, hiszen ha nem tetszik nekik, akkor sem mondanák, hogy rossz. De itt most nem ez történt, volt olyan néző, aki miatt ki kellett nyitnom az ablakot, mert nem tudta abbahagyni a sírást. Nyilván vele is megtörtént az a nagy veszteség, ami a főhősökkel, de pont ez a hatás volt a cél.

Forrás: Médiatanács blog