Rövid lefolyású, súlyos betegséget követően 2019. szeptember 11-én elhunyt Rajk László Kossuth-díjas építész, díszlettervező, az egykori demokratikus ellenzék meghatározó tagja. 

„Magas ember felfelé megy, szabad ember kifelé, öröklöttől az érthető felé.”
Haraszti Miklós Rajk Lászlóról (1) 

„Szeretem a japán turistát.”
Rajk László (2)

Életének 71. évében, 2019. szeptember 11-én elhunyt Rajk László. A rövid mondat a magyar építészet egyik legösszetettebb, nyughatatlan alakjának távozását jelenti, egyelőre nehezen felmérhető következményekkel. Rajk László a történelembe született, és életének hét évtizede alatt sokat tett azért, hogy aktívan alakítsa is azt. A Konrád-féle társadalmi reformer kör tagjaként, szamizdatíróként és harcos ellenzékiként, a rendszerváltás követően politikusként, legendás és kedvelt látvány- és díszlettervezőként, és végül, de nem utolsósorban építészként, mégpedig azon kevesek egyikeként, akik vállalták, hogy épületeikkel konfrontatív módon formálják a közízlést és –gondolkodást.

Ifjabb Rajk László 1949. január 26-án született. Édesapját, a kommunista diktatúra korábbi belügyminiszterét koncepciós per alapján még az év októberében kivégezték, bebörtönzött édesanyjától pedig elvették a kisfiút. Egy gyermekotthonban, álnéven töltött öt évet követően kaphatta vissza csak igazi nevét, miután édesanyját, Földi Juliannát kiengedték, és újra egyesülhetett a család.

A gimnáziumi éveket követően Rajk László sikerrel felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem építészkarára, ahol 1972-ben diplomázott. Ezt követően három évig a Lakóterv, majd 1975-1986 között az IPARTERV építészeként dolgozott. 1975-1976-ban a montréali McGill egyetem hallgatója, 1978-1981 között mesteriskolás.

Első megvalósult munkája, a Fővárosi Hulladékhasznosítómű munkásszállója az ipari építészet racionalista jegyeit viseli magát. Ezt követően azonban csakhamar kibontakozott egyéni formanyelve, amely elsőként a Bachman Gáborral és Nagy Bálinttal közösen tervezett vence-i műteremházban mutatkozott meg (1984, mára átépítve). Hivatalos megbízásokat itthon a nyolcvanas évektől nem kaphatott, kiutat erre részben a többedmagával működtetett Plusz Stúdió jelentett.

A ritkuló valós megbízások miatt építészeti elképzeléseit számos kiállításon, illetve tervpályázatokon mutatta meg. Keszthely rekonstrukciójának pályázatán, 1981-ben Ekler Dezsővel, Gyarmathy Katalinnal, Konrád Györggyel, Nagy Bálinttal és Pikler Katalinnal adtak be közös tervet. A tervpályázat politikai állásfoglalásként hatott, hiszen a 75 résztvevő a bevett várostervezési szokások ellenében állt fel – Rajk maga „demonstráló építészetnek” hívta ezt a helyzetet. Az építészet társadalomformáló eszközként való kezelése későbbi pályázataiban is megmutatkozik. Az 1986-ban japán Shinkenchiku-pályázatra „A sztrájkoló háza” címmel adtak be közös pályamunkát Bachman Gáborral, Haraszti Miklóssal és Konrád Györggyel. A bécsi világkiállítás 1990-es pályázatán pedig kritikai művet nyújtottak be: a „Hidak a jövőbe” témára a „Hazug, mint a híd” címmel reagáltak (alkotótársak: Bachman Gábor, Haraszti Miklós, Konrád György).

A Konráddal közös munkák Rajk erős szociológiai érdeklődésére is rámutatnak. Egy 1978-ban publikált írásában kiállt az önerős építés mellett, az akadozó állami lakásépítés ellenében. A Párizsban, szamizdatként megjelent szövegben ezt írja: (a politikusoknak és az építészeknek) „…fel kellene ismerniük, hogy tarthatatlan az a közhelyszerűen hangoztatott állításuk, hogy az emberek még nem elég fejlettek ahhoz, hogy lakást tervezzenek és építsenek, vagy telepeket hozzanak létre. Be kellene látniuk, hogy a lakásmizériából egyetlen valóságos kiút van: az, ha bízunk a spontán módon létrejövő közösségekben; ha támogatjuk azt a törekvésüket, hogy kibújjanak az ellenükre való szervezeti formából; ha technikailag hatékony eszközöket adunk a kezükbe céljaink megvalósításához.” (3)

Rajk a hetvenes évek közepétől foglalkozott színházi tervezéssel, eleinte Halász Péter lakásszínháza előadásainak díszlettervezőjeként, majd kisebb fővárosi és vidéki színházakban is. Ezzel párhuzamosan filmes látvány- és díszlettervezőként kezdett önálló karriert építeni: a hetvenes évek végétől több tucat munka, többek közt a Megáll az idő (Gothár Péter, 1981), a Szerelem második vérig (Dobray György, 1987), a Miss Arizona (Sándor Pál, 1987), a Piroska és a farkas (Mészáros Márta, 1987) kötődik a nevéhez.

Filmes pályafutása egészen a közelmúltig folytatódott, többek között A londoni férfival (Tarr Béla, 2007), A torinói lóval (Tarr Béla, 2010), a Saul fiával (Nemes Jeles László, 2015), az 1945-tel (Török Ferenc, 2017), a Napszálltával (Nemes Jeles László, 2018).

Budapest lelkes szerelmeseként komoly szerepet játszott a főváros filmes karrierjének felfuttatásában, bár az Arnold Schwarzenegger szereplésével nálunk forgatott, 1988-as Vörös zsaru rendezőjét lebeszélte arról, hogy moszkvai rendőrkapitányságként jelenítse meg a Parlamentet a filmben. (4) 2009-ben az év látványtervezőjévé választották, 2016-ban az Art Directors’ Guild (Amerikai Látványtervezők Céhe) szakmai díját kapta Ridley Scott „The Martian” (Mentőexpedíció) című, részben ugyancsak Budapesten forgatott filmjének látványterveiért.

A filmstúdió és a színházi munkák, illetve a pályázatok jelentették azt a szellemi közeget, amiben Rajk László otthonosan érezte magát. A korai időktől a demokratikus ellenzék tagja; Galamb utcai lakásában működtette a „Rajk-butikot”, ahol szamizdat kiadványokat terjesztettek egészen a rendőrség 1983-as közbelépéséig. A Demszky Gáborral és Nagy Jenővel közösen alapított AB Független Kiadó szamizdat kiadványainak grafikusaként is dolgozott.

1989-es munkája, a Bachman Gáborral közösen tervezett Hősök terei építészeti installáció Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséhez a rendszerváltás időszakának egyik vizuális szimbólumává vált. Ez már nyilvános politikai szerepvállalásának időszaka. 1988-ban alapító tagja lett a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ). 1990-től 1996-ig az SZDSZ tagjaként parlamenti képviselő. A párt aktív tagja maradt a kétezres évekig; 2009-ben lépett ki.

A kilencvenes évek elején aktív politikai szerepvállalása miatt kevés ideje maradt az építészetre. Saját cége, a Köztigon vezetőjeként csak az évtized közepétől tervezett újra. Innentől sorra következnek a meghatározó munkák. 1996-ban a Corvin Mozi multiplexszé alakítása, 1998-ban a bécsi Collegium Hungaricum rekonstrukciója (Balázs Jánossal és Borsos Írisszel), 1999-ben a Moulin Rouge átalakítása és az Aquincumi Múzeum igazgatósági és restaurátor-épülete fűződik a nevéhez.

2002-ben készült el a legfontosabb mű: a Lehel téri vásárcsarnok, ismertebb nevén a kofahajó, amely Rajk „radikális eklektikaként” definiált építészeti hitvallásának összegzését jelenti. „…az építész mindig is lopott. Finomabban szólva: stílust követett, másolt, stílusokat kevert újra. Alkalmanként nem átallott ész elemeket kibontani meglévő házakból, s azokat változtatás nélkül az újba beépíteni, megtartva még az eredeti rendeltetésüket is. Így lett az antik, pogány istenség templomának oszlopából a keresztény szentély alappillére, vagy az ellenreformáció stílusából az istentagadó sztálinbarokk alapja. Majd a szocreál szerkesztési elvek szolgálnak kiindulópontjául az újkori posztmodernnek és nemzeti konzervativizmusnak.” (5) A radikális eklektika kapcsán megfogalmazott tézisek: a „parazita elv”, az „addíciós elv” vagy a sajátos régiós jellemző, a „buherancia elv” Rajk számára magától értetődő tételeket jelentettek, egyéni építészeti nyelvezetének elméleti megalapozásaként.

A Lehel téri csarnok az első magyarországi épületek közé tartozott, amelynek tervezése során figyelembe vették a majdani felhasználói viselkedést, és lehetőséget biztosítottak a későbbi, folyamatos beavatkozásra és változtatásra. Rajk kifejezetten előnynek tartotta a piaci élet folyamatos mozgását, kontrollálhatatlanságát, és épületében a város jellemzőjeként próbált annak helyet adni. „Scerzo barbaro”, barbár tréfa – írta az épületről Borvendég Béla, aki a legtöbb kritikussal egyetemben kockázatosnak tartotta a kísérletet.

„…hajó röpül, szín üvölt, lépcső zuhan, ciklopfalból kajütablak kukucskál, fehér hullámfalat színes üvegtéglák lyuggatnak, ablakforma spriccel, az építőminőség a sokféleség miatt is igencsak hézagos, miközben az épületen erősen uralkodik az autóforgalom – a belül hamar fölismerhető, bár ott sem hétköznapi csarnokot az első emeleten körbeveszi, a tetőn teljesen lefedi a parkoló. Továbbá: óriás-marok-által-meggyűrt sárga és piros mellvédkorlát kényszerkanyarog – furcsa disszonanciában a mozgólépcső szabványtechnikájával -, s a homlokzatokon vaskos-sárga-neomintás-előregyártott-vasbeton-teknő-virágvályú kizöldellni vágyik” – írta az Építészfórum egykori főszerkesztője, Vargha Mihály a Lehel Csarnokról. (6)

Ezt követően Rajk számára komolyabb munkát csak az Aquincumi Múzeum több ütemben lezajló fejlesztése jelentett. Emellett számos kiállítást tervezett; az Auschwitz-Birkenauban megépült magyar állandó emlékkiállítás (2004), illetve a Nagy Imre Emlékház rekonstrukciója és állandó kiállítása (2008) komoly szakmai elismeréseket hoztak számára. 2002-ben korábbi munkatársaival, Haraszti Miklóssal és Konrád Györggyel vett részt a Graphisoft konferenciaközpont pályázatán. Veszprémbe tervezett 1956-os emlékműve politikai okokból nem valósulhatott meg (a kártérítési pert utóbb jogerősen megnyerte).

2007-ben Pro Urbe Budapest-díjat, 2009-ben Kossuth-díjat kapott. 2016-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, székfoglalóként 2019-ben kiállítást rendezett a FUGA Budapesti Építészeti Központban. A közéletben a legutóbbi időkig aktív maradt, kerülve a pátoszt, megkérdőjelezve az autoritást. Velejéig demokratikus gondolkodó volt, akit mindig meg lehetett szólítani. Ezzel a fiatalabb generációk számára is fontos inspirációt jelentett. Hiányozni fog.

 (1) Rajk László: Réteges építészet. In: Lehel. Tér – piac – vásár – csarnok. Jelenkor, Pécs, 2003.
(2) Rajk László: Radikális eklektika. Kölcsönzött evidenciák. Jelenkor, Pécs, 2000
(3) Rajk László: Lakásépítés, információ, manipuláció. In: Kende Péter (szerk.): Mit ér a kéziratos irodalom, ha – magyar? Magyar Füzetek 2. Párizs, 1978, a szerzők kiadása
(4) Bojár Iván András: Rejtőző Budapest. Filmvilág, 1996. január. 10-14.
(5) Rajk László: Réteges építészet. In: Lehel. Tér – piac – vásár – csarnok. Jelenkor, Pécs, 2003.
(6) Vargha Mihály: Las Vegas az angyalok földjén, ÉS, 2002. február 8.

Forrás: Építészfórum.hu