Gábor Pál filmrendező és forgatókönyvíró a magyar filmművészet meghatározó alkotója, akinek műveiben az emberi sorsok, a történelmi felelősség, az egyén és a hatalom viszonya, valamint az erkölcsi döntések kérdései kaptak központi szerepet.
November 6-án adták át az első Gábor Pál-díjat. Kovácsi János filmrendező, forgatókönyvíró és filmes oktató, Fábri Zoltán egykori tanítványa, akinek nevét többek között a magyar filmtörténet emlékezetes alkotása, a Cha-Cha-Cha tette ismertté. Az elismerés a rendező több évtizedes alkotói és pedagógiai munkássága előtt tiszteleg.
Kovácsi János filmjeit az egyéni látásmód, a finom humor és a társadalmi kérdések iránti érzékenység jellemzi. Alkotói tevékenysége mellett oktatóként is jelentős szerepet vállalt a következő filmes generációk szakmai fejlődésében.
Utazás Gábor Pállal
A 70-es évek közepén a Színház- és Filmművészeti Főiskola (rektor: Várkonyi Zoltán) merész lépésre szánta el magát. Egyszerre indítottak két rendező/operatőr osztályt egyenként 10-10 fővel. Egészen addig csak többéves kihagyásokkal és szisztéma nélkül indultak rendezőosztályok operatőrök nélkül vagy fordítva, vágóosztályok filmek nélkül és így tovább. Nem volt szükség rendszeres képzésre, lévén, hogy a film- vagy tévéipar nem tudott több képzett végzős hallgatót alkalmazni, hogy azt már ne is mondjam, hogy a legképzettebb hallgatók általában disszidáltak.
Az egyik így indult osztálynak Makk Károly volt az osztályfőnöke, a másiknak Fábri Zoltán. Fábri megörökölte Gábor Palit egy másik osztályból, és így állt össze a kettejük csapata. Egy biztos, hogy ennél furcsább kettőst a lottón nem lehetett volna nyerni. Zoli bácsi (Fábri) maga volt a rend és a pontosság. Gábor Pali nem volt egy time-management varázsló, de rendkívül jóindulatú volt és motivált érzelmek táplálták. A kritikája pontos volt, de soha nem bántó, ellentétben Fábrival, aki gondolkodás nélkül le tudott tolni valakit, hogy az azon a héten nem heverte ki a mondottakat. Gábor Pali empatikus vénája talán abból is fakadhatott, hogy mindkét szülője tanárember volt. Művelt intellektusa volt avval együtt, hogy nem járt bölcsészkarra. Talán ezt is otthonról hozta.
A napi oktatást és az órákat Fábri vezette, Gábor Pali, a társegéd mellette ült a tanári asztalnál. A műtermi órákra és gyakorlatokra Fábri nem járt be, ő inkább a vágószobában vagy a vetítőben nézte meg a végterméket. Gábor Palié volt a műterem és a színésszel való munka.
Fábrinak volt egy nagyszerű találmánya: a hagyományos szeptember–júniusi akadémiai évet január–decemberre változtatta. Ez szembement a tradíciókkal, de a három Kossuth-díja meg a tekintélye révén át tudta vinni a tervet. A koncepciója az volt, hogy a január-február-március-április periódus az akadémiai munkára koncentrált, a május-június-július-augusztus a filmforgatások periódusa meg a filmgyári vagy televíziós asszisztenskedéseké, aztán a szeptember-december megint az akadémiai munkára és az utómunkára koncentrált. Az csak idővel derült ki, hogy az így kapott diplomákat – már csak a szokatlan akadémiai rend miatt is – rémálom volt külföldön honosítani. De a hosszú nyári hónapok, amikor a napok a leghosszabbak, jót tettek mind a filmeknek, mind a szakmai gyakorlatoknak.
Még elsőéves, egy szemesztert végzett hallgatók voltunk, amikor Gábor Pali egy új filmre készült A járvány címmel, egy komplikált és nagyigényű kosztümös produkcióra. Volt ugyan a produkciónak hagyományos stábja, de nagyszámú és állandó jelenlétű statisztasereg megszervezése és napi vezénylése hatalmas munkát kívánt. A már meglévő stáb mellé további másodasszisztensekre, ún. „second second”-ra volt szükség. Így vett fel Gábor Pali a rendezői osztályából minden tanítványt, aki csak kvalifikálta magát a napi 14-16 órás forgatásokra.
Már májusban jártuk a Salgótarján körüli településeket és falvakat, hogy statisztákat toborozzunk a filmhez. Akkor a film költségvetésére nagyon odafigyelt a gyártás, és MÁVAUT-busszal vagy leginkább is autóstoppal jártuk az országutakat. Hogy még nehezebb legyen a dolgunk, közeledett Péter-Pál napja, az aratás kezdete, ami minden hadra foghatót a földekre vezényelt. Csak azok voltak elérhetők, akik nem dolgoztak. Ezekből meg nem volt egyszerű nap mint nap egy imponáló hadsereget összeállítani. Hogy a helyzet még nehezebb legyen, a statisztákat a nap végén készpénzzel fizették ki. Akinek pénz ütötte a markát, az már vitte is be a kocsmába, és még másnap is úgy be volt nyomva, mint a rajzszög. Reggelről reggelre egy vert sereg maradékával próbáltunk a föld közepébe süllyedni. A legnagyobb szerencsénkre a közeli Lucfalván találtunk egy nagyon rendes tanítót, aki szívesen segített egy-egy szakasznyi sereget kiállítani. Szlovák nyelvű közösség volt, nagydarab „Janók”-kal, akiket mindennap az első sorba állítottunk. Ha a tanító, aki kétnyelvű volt, nem volt kéznél, oroszul vezényeltük a sereget, amit a lucfalvaiak megértettek. Gábor Pali értékelte a szélhámunkánkat, és idővel nemcsak a statiszták idomítását bízta ránk, hanem kisebb-nagyobb rendezői feladatokat, második kamerás jeleneteket is, ami merész vállalkozás volt, lévén, hogy első féléves filmes hallgatók voltunk. Kegyetlenül kemény hetek és hónapok teltek így. Hajnal 4:00 órakor kellett elkezdeni a statisztasereget felöltöztetni, hogy reggel 8:00-ra a kamera előtt legyenek. A nap este 11:00 körül ért véget, de volt, hogy már nem volt értelme a szállodai szobába menni aludni, mert hajnalhasadásig már csak pár óra maradt. Úgyhogy bementünk a ruhásokhoz, és a statiszta-egyenruhák tetején hunytunk perceket.
A júniustól szeptemberig tartó forgatás egyre közelebb hozott minket a Palihoz, aki aztán akadémiai hónapokban is megkülönböztetett figyelemmel egyengette a fejlődésünket. Harmadikban rendeztem egy egyórás TV-játékot Arisztophanész madarai címmel. Egy politikai pamflett volt. A cirkuszban a bohócok megpuccsolják a tradicionális protokollt és átveszik a hatalmat. Új államot alapítanak, aztán elkezdik letartóztatni, majd kivégezni egymást. A tragikomédia hatalmas tortacsatával ért véget, hiszen végül is ez csak egy cirkusz. Ugyan a televízió és az elektronikus rögzítés nem volt a műfaja, Gábor Pál a második sorban édesanyám társaságában végigülte az egész napos forgatást. Amikor aztán elcsattant az utolsó habostorta, ő volt az első, aki felpattant és gratulált mindenkinek. Időközben a (Fábri) Zoli bácsi új rendezői osztályt indított, és ismét a Gábor Palival. Ugyan még főiskolás voltam, de a Pali engem kért fel tanársegédjének. Nem sokkal később a Pali indított egy új filmszínész szakot, amit már együtt tanítottunk, és amit a főiskola végül is engedélyezett. A terv az volt, hogy a végzős hallgatók búcsúelőadása az Arthur Miller Pillantás a hídról lesz. Időközben a Pali elkészült az Angi Vera rendezésével. A filmnek Chicagótól Cannes-ig hatalmas sikere volt, a Pali fesztiválról fesztiválra utazott, úgyhogy úgy döntött, hogy rendezzem meg én a darabot. Nagyszerű volt a szereposztás, Eddie Carbonét Németh „Vastag” Laci játszotta, a feleségét, Beatricét, Marton Kati, az unokahúgot, Catherine-t Bökönyi Laura, az ügyvéd Alfierit Usztics Mátyás és így tovább. A darab komoly szakmai siker lett, telt házakkal ment, és a tervezettnél jóval tovább műsoron kellett tartani. Pali talán a premierre érkezett vissza Budapestre. Megtekintette az előadást, és a show végével köszöntötte az osztályt, majd felém fordulva mondta, hogy ezt én rendeztem, és az én nevem kell, hogy a plakáton szerepeljen. Ezt a főiskola nem engedte, mondván, a közönség nem az én nevemre, hanem a Gábor Pál rendezésére jön be, ami úgy is volt.
Nem én voltam az egyetlen volt vagy jelen tanítvány, akit a Pali merészen bevállalt. Egy másik tanítványát, az elsőfilmes Jancsó Nyikát választotta ki az új filmje, a Kettévált mennyezet operatőrjének. Mindketten féltünk a hirtelen jött felelősségtől, de a Pali ezen is átsegített minket.
Nem is olyan régen a Pali neve ismét a köztudatba került. Történt ugyanis, hogy egy kollégánkról kiderült, hogy beszervezett és kollaboráló ügynök volt. Amikor a botrány kirobbant, a kolléga avval védekezett, hogy azért vállalta a beszervezést, hogy evvel Gábor Pali életét mentse (?!). Előkerült ugyanis egy fénykép az 1956. október 30-i Köztársaság téri vérengzésről. A képen állítólag a nézőnek háttal egy fehér ballonkabátos férfi áll fegyverrel a kezében. A kolléga a képen látható férfit Gábor Paliként azonosította, és ettől kezdve nem volt más küldetése, minthogy a főiskolai diáktársát mentse bármi áron. Ez az állítás iniciálés marhaság volt. A „fehér kabátos” férfi nem a Gábor Pali volt. Pali a nyilasok áldozata volt és nem szövetségese volt. Hogy azt már ne is mondjam, hogy valaki, aki akárcsak kicsit is ismerte a Palit, az tudja, hogy az agresszivitás és erőszak minden formája idegen volt tőle. Ha egy kiéhezett oroszlán rátámadott, akkor a Pali leült vele megbeszélni a helyzetet, aztán meghívta volna vacsorára egy jobb étterembe.
Paliról járta a mondás, hogy nincs az a felhőtlen pillanat, amikor nem tudott volna boldogtalan lenni. Ebben volt is valami igaz. 13 éves volt, vagy talán még annyi sem, amikor a nyilasok besorozták leventének. Kivitték a gyerekeket a lövészárkokba, és ott várták a frontot esőben, hóban, fagyban. Aludni állva aludtak, és volt, hogy hetekig nem jött le a lábukról a bakancs. Ott a lövészárokban betegedett meg a gyerek Pali, és szívizomgyulladást szenvedett, ami aztán az egész életén végigkísérte. Gyakran voltak szívproblémái, nemegyszer forgatás közepén is. Pacemakert kapott, még azokból a régiekből valót.
Amikor rosszabbra fordult a sorsa, be kellett mennie a szívkórházba műtétre. A Nyikával együtt vittük be, és ott maradtunk vele a kórházi szobában egész estig. Egyágyas szobát kapott, ami nagy ritkaságnak számított. Másnapra volt tervezve a műtét, és mondták nekünk, hogy aznap nem mehetünk be hozzá. Majd telefonálnak, ha megint lehet látogatni.
Eltelt a két nap, és mi a Nyikával mentünk a már ismert szoba felé. A szoba ajtaja nyitva volt, az ágy üres, a takaró a földön. Összenéztünk és elsápadtunk. Atyavilág! A Palit ezek szerint már el is vitték. Ekkor a hátunk mögött megszólalt egy síri hang.
„Képzeljétek!”
Megfordultunk. A Pali állt ott pizsamában.
„Ezek az orvosok! Minden este megitatnak velem egy teljes üveg vörösbort!”
Most meg attól ájuldoztunk, hogy ezek szerint nem volt meg a műtét. Mint kiderült, megvolt, még tegnap kora reggel. Ő másnap már fent volt és kényszerborozott. Mindketten közel voltunk az ájuláshoz. Csak annyit tudtunk mondani, hogy:
„Pali, tudunk beszélni az orvosoddal?”
„Igen, ma ügyeletes. Miért?”
„Mondd meg neki, hogy mi is szívbetegek vagyunk!”
Szeretettel, Kovácsi János
Winston-Salem, Észak-Karolina